Kontár Balázs
Gyermekkori barát, alkotótárs, aki műveiben szerethetően groteszk lényeket és világot teremt meg.
Alakjai élete és körülményei sokszor ironikus, de nagyon tiszta tükröt tartanak a látogatók elé.
A "Robotok" című kiállításának megnyitójaként próbáltam őt és világát bemutatni:
"Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt megnyitó közönség!
Megnyitóként az én tisztem, hogy egy nagyon fontos hírrel kezdjem: a mai napon, városunkban délután 5 és 7 óra között, 9 kiállításmegnyitó zajlott le vagy zajlik éppen most is.
Emiatt, akárhogy is nézzük, Önök alkotják az 1/9-ét Budapest és környékének legszerencsésebb kiállításmegnyitó közönségének. Higgyék el így látatlanban, hogy a legjobb helyre jöttek, hogy Balázs színes tükreivel feltöltsék szemeiket és egyben lelküket is!
Közös barátunk, és sosem nyugvó kortárs alkotótársunk, Kontár Balázs második tematikus kiállítását ünnepeljük ma, melyet természetesen több kollektív megjelenés is megelőzött. Ünnepeljük, ugyanis higgyék el, aki a hétköznapokban egyszerre okít és nevel is, és emellett megmaradt örök gyermeknek és sosem kopó barátnak, annak különös energiákat kell magában mozgósítania, hogy a napi feladatai mellett, egy ilyen sorozattal lépjen ki a közönség elé és lepjen meg bennünket.
Valóban, ünnep ez, és a meglepetés a helyes szó, ugyanis bár sok közeli barátunk van ma itt velünk, de fogadnék, hogy senki nem Balázs ismerős alkotói stílusa miatt tölti velünk ezt az estét.
Ugyanis bizton tudom állítani, ilyen stílussal Balázs nem rendelkezik.
Van helyette mindig megújuló, rendkívüli intenzitással teli képi világa. Mindig az újat bemutatni akaró, őszinte szándékkal létrehozott képalkotói munkássága, amit szerencsénkre mi is láthatunk, és egy fontos dolog, amivel remélhetjük hogy a mai és a jövőbeli kiállításokon is találkozni fogunk, ez pedig Balázs talán legnagyobb érdeme ebben a mai sorozatában is: a baráti hátbavágás és cinkos kikacsintás a legnagyobb drámákból is: hé haver, itt vagyunk, az élet nem olyan szörnyű, hidd csak el!
Ma, mikor egyesek vagyonokat áldoznak arra, hogy önigazolást szerezzenek maguknak vagy környezetüknek azzal, hogy megtudják, hogy kik is ők, addig a legpontosabb válaszok megtalálhatók a belváros egy kicsi galériája falán, kb. 100 művészetkedvelő emberrel teli teremben.
Mi vagyunk a válaszok, ugyanis mi vagyunk a képeken.
Miért is mi vagyunk kiállítva? Amíg körülnéztek a kezdés előtt, nem ismerték fel magukat, esetleg egy távoli vagy közeli ismerősüket valamelyik képen? Ez volt a legnagyobb élményem, mialatt Önök körbejárták a kiállítást. Én ennyi „felismerő pillantást” nem láttam még ilyen nagy számban egy helyen.
Balázs művészete és minden olyan tevékenysége, amiből teremthet, az előbb elmondott biztatásból táplálkozik. És gondoljunk bele, hogy ez mennyire ki tudja billenteni a ma emberét a megszokott komfortzónájából. Valaki itt van, figyel, és segít, ha szükséged van rá!
Ott, ahol divat manapság inkább a háttérből szakérteni és félni kimondani az „A”-t vagy a „B”-t, ott Balázs nem kimondja, hanem a maga tiszta, de könyörtelen módján beleüvölti az arcunkba: lehet, hogy most ilyen a világ, de hidd el van kiút! És közben mosolyog. Lehet, hogy ez a mosoly külsőleg már nem gyermeki, mert a szarkalábak mélyebbek és a száj egyik szeglete inkább lefelé görbül, de mégis mosoly. Egy őszintén megélt, érett belső mosoly. Ezeknek az ősi mimikáknak a hordozói a falakon látható emberi vagy talán isteni kreatúrák.
És miért a robotokat hívta segítségül arcaink bemutatására?
Azért mert ezek nem robotok. Hús-vér alakok, csak kicsit jobban lecsupaszítva, mint azt eddig megszokhattuk.
Persze lehet tiltakozni, de azért csak mégis mi vagyunk. Reggel az első program utasít a kávéfőzésre és az utolsó feltöltött energiánkkal kelünk ki az ágyból. Utána feláll a rendszer és a napi betáplált programmal végezzük el feladatainkat. Persze nem rutinszerűen, de mégis irányítva.
Egyes, új szériások, - a szerencsésebb 2.0-ások pedig már alternatív programmal, önállóan osztják be idejüket. De beosztják. Majd másnap kezdődik minden ismét elölről. És nincs is ezzel gond, addig, amíg a maihoz hasonló estekkel a rutint felül tudjuk írni.
Legyünk bátran mi is továbbra robotok! De úgy, ahogy Balázs megfestett bennünket: érző, bizakodó és vidám teremtményekként!
Én nem szeretnék szólni a technikai részéről a kiállításnak. Ugyanis azt végtelenül egyszerű eldönteni a mai mozgóképes, gyors világban. Vagy az első pillanatban megérint valami vagy sohasem. Utána a megvalósítás már csak részletkérdés. Sajnos nincs többre időnk. Ez mondhatni a lényege minden műalkotásnak. Vagy hat vagy nem. Ha igen, akkor viszont nem mindegy az intenzitása és az eszköztára.
Balázs tarsolya gyermekkora óta igencsak tele van meglepetésekkel, viszont soha nem volt öncélú. A jó értelemben vett meghökkentést igen ízlésesen és tiszta szívvel alkalmazta védtelen szemünkkel.
Láttuk, éreztük, elgondolkodtunk a dolgain és pimasz módon -még lefekvés előtt is- bevillant egy-egy képe. Elkísér, bennünk van és alakít a sok-sok „kontári” történet és kép.
Ettől leszünk többek a mai este után, és remélem, hogy egyszerre boldognak és szerencsésnek is érezzük majd magunkat, hogy Balázst nem csak mint alkotót, hanem mint barátot és kiváló embert is ismerjük.
Mert kiállítani, vigasztalót alkotni, érzékletesen hatni képeinkkel mindig jóval több mint egy jó kiállítást megszervezni.
Itt most Balázs meztelen. Azokat a gondolatait és érzéseit mutatja be, amit a hétköznapi kapcsolatai során csak kevesen láthatnak. Ezért hatnak a képek most és a jövőben is, mert állandó és örök igazságokról szólnak.
És ezek a dolgok nemes egyszerűséggel és őszinteséggel tartanak tükröt elénk. Látunk itt kapcsolatot, mosolyt, vitát, haragot és reményt, de Balázs szemszögéből. Az alkotó gondolata és a mi gondolatunk ha egyezik, kialakul a kép által kiváltott közös gondolkodás és ez hozza létre az igazi katarzist.
Csak a jó kiállítások képesek erre. És higgyék el Önök e tekintetben is jó helyen vannak.
Alkossák tovább Balázs képeit a maguk vérmérsékletüknek megfelelően!
Közös beszélgetéseink alkalmával sokszor visszatérő téma, hogy pont a jó értelemben vett szépségre és jó érzéseket kiváltó művekre korunkban hihetetlenül nagy szüksége lenne mindannyiunknak. Hisz annyi sokkoló és vizuálisan zavaró dologba botlunk bele minden nap. Mondják, hogy háborúban hallgatnak a múzsák és ez igaz is. Mert most is háború zajlik. A háború zajában pedig csak a bántóan hangos tevékenységeket veszik észre egyesek. Viszont a fehér zászlót pont az ilyen művek húzzák fel és csitítják el az ágyúszót és adnak bizakodásra okot, hogy nincs minden veszve.
Ott, ahol a blöff már napi kánonná vált, pedig még erősebben hat egy ilyen sorozat.
Köszönöm Balázsnak, hogy nem váratott minket sokáig ezzel az új kiállításával, és kívánom, hogy minden évben legyen egyre több olyan alkalom, ahol falra akasztja tükreit."
26
Alakjai élete és körülményei sokszor ironikus, de nagyon tiszta tükröt tartanak a látogatók elé.
A "Robotok" című kiállításának megnyitójaként próbáltam őt és világát bemutatni:
"Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt megnyitó közönség!
Megnyitóként az én tisztem, hogy egy nagyon fontos hírrel kezdjem: a mai napon, városunkban délután 5 és 7 óra között, 9 kiállításmegnyitó zajlott le vagy zajlik éppen most is.
Emiatt, akárhogy is nézzük, Önök alkotják az 1/9-ét Budapest és környékének legszerencsésebb kiállításmegnyitó közönségének. Higgyék el így látatlanban, hogy a legjobb helyre jöttek, hogy Balázs színes tükreivel feltöltsék szemeiket és egyben lelküket is!
Közös barátunk, és sosem nyugvó kortárs alkotótársunk, Kontár Balázs második tematikus kiállítását ünnepeljük ma, melyet természetesen több kollektív megjelenés is megelőzött. Ünnepeljük, ugyanis higgyék el, aki a hétköznapokban egyszerre okít és nevel is, és emellett megmaradt örök gyermeknek és sosem kopó barátnak, annak különös energiákat kell magában mozgósítania, hogy a napi feladatai mellett, egy ilyen sorozattal lépjen ki a közönség elé és lepjen meg bennünket.
Valóban, ünnep ez, és a meglepetés a helyes szó, ugyanis bár sok közeli barátunk van ma itt velünk, de fogadnék, hogy senki nem Balázs ismerős alkotói stílusa miatt tölti velünk ezt az estét.
Ugyanis bizton tudom állítani, ilyen stílussal Balázs nem rendelkezik.
Van helyette mindig megújuló, rendkívüli intenzitással teli képi világa. Mindig az újat bemutatni akaró, őszinte szándékkal létrehozott képalkotói munkássága, amit szerencsénkre mi is láthatunk, és egy fontos dolog, amivel remélhetjük hogy a mai és a jövőbeli kiállításokon is találkozni fogunk, ez pedig Balázs talán legnagyobb érdeme ebben a mai sorozatában is: a baráti hátbavágás és cinkos kikacsintás a legnagyobb drámákból is: hé haver, itt vagyunk, az élet nem olyan szörnyű, hidd csak el!
Ma, mikor egyesek vagyonokat áldoznak arra, hogy önigazolást szerezzenek maguknak vagy környezetüknek azzal, hogy megtudják, hogy kik is ők, addig a legpontosabb válaszok megtalálhatók a belváros egy kicsi galériája falán, kb. 100 művészetkedvelő emberrel teli teremben.
Mi vagyunk a válaszok, ugyanis mi vagyunk a képeken.
Miért is mi vagyunk kiállítva? Amíg körülnéztek a kezdés előtt, nem ismerték fel magukat, esetleg egy távoli vagy közeli ismerősüket valamelyik képen? Ez volt a legnagyobb élményem, mialatt Önök körbejárták a kiállítást. Én ennyi „felismerő pillantást” nem láttam még ilyen nagy számban egy helyen.
Balázs művészete és minden olyan tevékenysége, amiből teremthet, az előbb elmondott biztatásból táplálkozik. És gondoljunk bele, hogy ez mennyire ki tudja billenteni a ma emberét a megszokott komfortzónájából. Valaki itt van, figyel, és segít, ha szükséged van rá!
Ott, ahol divat manapság inkább a háttérből szakérteni és félni kimondani az „A”-t vagy a „B”-t, ott Balázs nem kimondja, hanem a maga tiszta, de könyörtelen módján beleüvölti az arcunkba: lehet, hogy most ilyen a világ, de hidd el van kiút! És közben mosolyog. Lehet, hogy ez a mosoly külsőleg már nem gyermeki, mert a szarkalábak mélyebbek és a száj egyik szeglete inkább lefelé görbül, de mégis mosoly. Egy őszintén megélt, érett belső mosoly. Ezeknek az ősi mimikáknak a hordozói a falakon látható emberi vagy talán isteni kreatúrák.
És miért a robotokat hívta segítségül arcaink bemutatására?
Azért mert ezek nem robotok. Hús-vér alakok, csak kicsit jobban lecsupaszítva, mint azt eddig megszokhattuk.
Persze lehet tiltakozni, de azért csak mégis mi vagyunk. Reggel az első program utasít a kávéfőzésre és az utolsó feltöltött energiánkkal kelünk ki az ágyból. Utána feláll a rendszer és a napi betáplált programmal végezzük el feladatainkat. Persze nem rutinszerűen, de mégis irányítva.
Egyes, új szériások, - a szerencsésebb 2.0-ások pedig már alternatív programmal, önállóan osztják be idejüket. De beosztják. Majd másnap kezdődik minden ismét elölről. És nincs is ezzel gond, addig, amíg a maihoz hasonló estekkel a rutint felül tudjuk írni.
Legyünk bátran mi is továbbra robotok! De úgy, ahogy Balázs megfestett bennünket: érző, bizakodó és vidám teremtményekként!
Én nem szeretnék szólni a technikai részéről a kiállításnak. Ugyanis azt végtelenül egyszerű eldönteni a mai mozgóképes, gyors világban. Vagy az első pillanatban megérint valami vagy sohasem. Utána a megvalósítás már csak részletkérdés. Sajnos nincs többre időnk. Ez mondhatni a lényege minden műalkotásnak. Vagy hat vagy nem. Ha igen, akkor viszont nem mindegy az intenzitása és az eszköztára.
Balázs tarsolya gyermekkora óta igencsak tele van meglepetésekkel, viszont soha nem volt öncélú. A jó értelemben vett meghökkentést igen ízlésesen és tiszta szívvel alkalmazta védtelen szemünkkel.
Láttuk, éreztük, elgondolkodtunk a dolgain és pimasz módon -még lefekvés előtt is- bevillant egy-egy képe. Elkísér, bennünk van és alakít a sok-sok „kontári” történet és kép.
Ettől leszünk többek a mai este után, és remélem, hogy egyszerre boldognak és szerencsésnek is érezzük majd magunkat, hogy Balázst nem csak mint alkotót, hanem mint barátot és kiváló embert is ismerjük.
Mert kiállítani, vigasztalót alkotni, érzékletesen hatni képeinkkel mindig jóval több mint egy jó kiállítást megszervezni.
Itt most Balázs meztelen. Azokat a gondolatait és érzéseit mutatja be, amit a hétköznapi kapcsolatai során csak kevesen láthatnak. Ezért hatnak a képek most és a jövőben is, mert állandó és örök igazságokról szólnak.
És ezek a dolgok nemes egyszerűséggel és őszinteséggel tartanak tükröt elénk. Látunk itt kapcsolatot, mosolyt, vitát, haragot és reményt, de Balázs szemszögéből. Az alkotó gondolata és a mi gondolatunk ha egyezik, kialakul a kép által kiváltott közös gondolkodás és ez hozza létre az igazi katarzist.
Csak a jó kiállítások képesek erre. És higgyék el Önök e tekintetben is jó helyen vannak.
Alkossák tovább Balázs képeit a maguk vérmérsékletüknek megfelelően!
Közös beszélgetéseink alkalmával sokszor visszatérő téma, hogy pont a jó értelemben vett szépségre és jó érzéseket kiváltó művekre korunkban hihetetlenül nagy szüksége lenne mindannyiunknak. Hisz annyi sokkoló és vizuálisan zavaró dologba botlunk bele minden nap. Mondják, hogy háborúban hallgatnak a múzsák és ez igaz is. Mert most is háború zajlik. A háború zajában pedig csak a bántóan hangos tevékenységeket veszik észre egyesek. Viszont a fehér zászlót pont az ilyen művek húzzák fel és csitítják el az ágyúszót és adnak bizakodásra okot, hogy nincs minden veszve.
Ott, ahol a blöff már napi kánonná vált, pedig még erősebben hat egy ilyen sorozat.
Köszönöm Balázsnak, hogy nem váratott minket sokáig ezzel az új kiállításával, és kívánom, hogy minden évben legyen egyre több olyan alkalom, ahol falra akasztja tükreit."