A testamentum

Technika: linómetszet 
Méret: 50 x 70 cm 
Év: 2005.

Utóirat, mely temetésemet illeti: 

XLII. 
Ha visszatérek majd a barna földbe, 
amelyből gyomnak nőttem egykoron: 
azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben 
pihenjen egykor elfeledt porom. 
E temető már régen drága nékem: 
oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl, 
s két összehajló, selymes domb tövében 
puhábban vár rám, mint az anyaöl. 

XLIII. 
És olcsó könnyeket senki se ríjon, 
ha majd a sírba tesznek egy napon, 
szegény fiam, Pierre Armand de Villon 
is ott pihen, ki bénán és vakon 
jött a világra: de az Úr kitárta 
feléje lágy kezét harmadnapon, 
s el nem játszott játékait ott játssza 
valahol a cukorszín csillagon. 

XLIV. 
De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek 
Armand fiam mellé testem porát: 
ott szeretnék pihenni, hol a rétek 
benőnek már a korhadt lécen át 
a sírdombokra: a temető szélén, 
s ott nézném, mint fáradt, vén szerető, 
amint az évekkel lassan és békén 
a búzaföldbe vész a temető. 

XLV. 
Meg aztán a kocsma sincs onnan messze, 
hol jó bornál egy kis kvartett zenél 
gonosz nótákat minden nyári este, 
s daluk botrányos szövegét a szél 
a zöld sírokig hozza el magával. 
Ne szóljatok meg: ki tudja, halott 
szívem egy csendes május éjszakában 
talán meghallja még a dallamot. 

XLVI. 
Ültessetek fejem fölé egy árva 
kis szilvafát s mellemre pázsitot, 
de a kék ég szerelméért ne drága 
márványtömböt vagy gőgös gránitot: 
rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem, 
s bár hóhérkézben lengett életem: 
az úgynevezett úri tisztességhez 
mégis túl tiszta volt az én nevem. 

XLVII. 
S ne törődjetek halotti torommal, 
jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér, 
s ha nem nagy munka, írjátok korommal 
vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér 
középnagy kőre, amilyen a réten 
a lábatok alatt ezer akad: 
hogy úgy ki és mi volt az életében, 
ki itt enyészik lenn a föld alatt. 

XLVIII. 
S menjetek, hátat fordítva a sírnak, 
oda, hol szebben szaglik a virág; 
s talán, ha majdan kettőezret írnak 
Krisztus után, még tudja a világ, 
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó, 
s mély serlegekből hogy itta a bút, 
s hogy indult végül álmos és kanyargó 
vizekre, honnan nincsen visszaút. 


Budapest, 1935