A vérebek
Technika: linómetszet
Méret: 50 x 70 cm
Év: 2005.
Ma éjjel történt. Pár hónapja
érkeztek meg a vérebek:
hat behemót kutya egy ávós
tisztessel. Édes keveset
törődtünk velük. Mit árthatnak
ugyan még nékünk e dögök,
őrtornyok, pisztolyok, szögesdrót,
géppuskák s lángszórók között?
Az őrök néhány rabtársunkat
választották ki s ezeken
tanították be a kutyákat,
a törzs előtt, a zöld gyepen.
– Fogd meg a rablót! – ordították,
s a félholt emberek után
szaladtak velük. Ha elérték,
visszarántották a kutyát,
vagy nem. Éjjente csaholásra
ébredtem fel a vackomon
őrségváltáskor; aztán ezt is
megszoktam, mint mást. Csak azon
csodálkoztam, hogy az ávósok
dühödt szövetségeseik
iránt sem ismernek irgalmat,
s ezeket is rúgják, verik,
kővel dobálják, mint bennünket,
s ahogy a mókusokat is
agyoncsapják, s ahogy a szende
szalamanderek lábait
elcsapkodják szekercéjükkel,
s ahogy az útról gondosan
letérnek, hogy egy halványlila
kökörcsint eltapossanak.
Szerettem ott kinn a kutyákat
s ők engem. De a vérebek
közelét itt sehogyse bírtam,
és elfogott a rémület,
ha mellettük kellett dolgoznom.
Egy borjúképű, tejfehér
szukától féltem a legjobban:
ez oldalvást fordult felém
s úgy bámult mindig. Hagyd már abba
– gondoltam – undok szörnyeteg!
Büdös vagyok és fogpiszkáló
lábszárcsontom nem jó neked,
combom, mint csontváz a szertárban,
hátuljamon hús nem maradt,
s ráadásul jog, törvény ellen
és ártatlanul tartanak
e táborban, mint szinte minden
rabtársamat. Legyen elég!
Ne nézz, vérszomjas dög! De az csak
nem vette le rólam szemét.
*
Ma éjjel, álmomban, hallottam
a nagy ugatást a barakk
előtt, s az őrt, ki az ajtóról
leszedte a nehéz vasat,
s aztán, félig ébren, hallottam,
ahogy kihívott valakit.
Az embert, hogy ne leljen nyugtot,
vallatni ilyenkor viszik
egy összeesküvés ügyében,
mit aznap délben a kehes
bérgyilkos Péter Gábor fundált
ki íróasztala megett.
A barakk, mintha szétnyílt volna:
hosszában átfütyült a szél,
s egyszerre ott feküdt mellettem
a borjúképű, tejfehér
véreb. Kinyúlt és meg se moccant,
csak éppen halántékomat
nyalta buzgón. Én puha szőrét
csókoltam a torka alatt,
és átöleltem. Kintről az őr
kíváncsiskodott: – A kutyák?
Amire egy sipító fejhang:
– A fasisztákhoz álltak át.
Ezen röhögtek. Velem szemközt,
a priccsen Ziegler Bandi és
Somogyi Béla közt – mindketten
felültek – egy sötét, nehéz
test, mit négy kézzel simogattak.
Víz van, de miből etetem? –
töprengtem. S máris elaludtam,
a fejével a mellemen.
*
Együtt ébredtünk fel ma reggel.
Oly hosszú volt a munkanap
fenn a hegyen! Csak egy órája,
hogy bevonultunk, alkonyat
előtt. A törzs alatt a lejtőn,
vérbe fagyva feküdt az öt
kutya, és csak a fehér élt még:
a kettős drótsövény között
járt lassan körbe, három lábon,
lecsüggő fejjel; szép fehér
szőrének már megtört a fénye,
csupa agyag volt s csupa vér;
olykor megállt egy pillanatra,
bizonytalanul, mint aki
megadta magát, s felvonított
az ávósok barakkjai
felé. Száz lépés volt közöttünk
s az árok. A baka lelő
az őrtoronyból, ha átmászok.
Vér és bugyborgó levegő
tört fel az oldalán sebéből.
Én meg csak álltam. Mit tegyek?
Jaj, Magyarország, sóhajtottam
és eltakartam szememet.
*
Itt fekszem most a szalmazsákon,
kint már setét van. Két kezem
elszáradt falevél mellettem.
Denevér ül a térdemen.
Tüdőm sípol. Sebláz vacogtat.
Az oldalamból vér csepeg.
Azt is tudom, hogy képzelem csak;
de mindhalálig képzelem.
Recsk, 1951
